Soós Kingától kaptuk a háttér anyagot:
"...Miután az 1960-as években kikiáltották az ország függetlenségét, évtizedeken át katonai vezetés irányította azt az egyik belpolitikai krízistől a következő krízisig (vesztes háború a Polisario Fronttal, afrikai-arab ellentétek, katonai puccsok, mauritániai-szenegáli határháború stb.). Az elmúlt néhány hónap bizakodásra adott okot, ugyanis az országot korábban irányító katonai junta vezetője megegyezett az ellenzékkel, majd megtartották az ország történelmének első „demokratikus” választását.
Azonban a különböző csoportok közötti konszenzus igen törékeny alapokon állt. Habár létrehozták azokat az intézményeket, amelyek szükségesek egy demokratikus állam működtetéséhez, ezeknek azonban nem adtak megfelelő jogosítványokat, így azok nem voltak képesek a szükséges politikai változásokat, demokratizálódási folyamatokat beindítani. A Mauritániában élők többsége nagy várakozásokkal ment el szavazni és abban reménykedtek, hogy az ország elitje (katonai, politikai és gazdasági vezetők egyaránt) összefogással képes lesz úrrá lenni az ország komoly gazdasági problémáin. Azonban az új elit nem volt képes megfelelni a várakozásoknak és az ország még rosszabb helyzetbe került, mint korábban.
A katonai hatalomátvétel előre megjósolható maradt, ugyanis az első demokratikusan megtörtént választás után a hadsereg tagjai továbbra is komoly szerepet töltöttek be a politikai életben és mivel csalódtak az „új rendben” fegyverhez nyúltak, hogy ismét megdöntsék a kormányzatot. Mauritánia rövid önálló léte alatt az ország lakosai többször is megélték azt, hogy a hadsereg vette át az uralmat. Ha pedig nem a hadsereg irányította az országot, akkor olyan autoriter vezetők kezében összpontosult a hatalom, akik inkább diktatórikus módszerekkel irányítottak. Az ország első „szabadon megválasztott” miniszterelnöke Moktar Ould Daddah (1960-1978), majd két évtizeden keresztül irányította a francia gyarmati státuszból kikerülő Mauritániát. Őt a korábbi vezérkari főnök, Mustafa Ould Salek (1978-84) mozdította el a pozíciójából, majd száműzette. Persze az Ő általa alakított kormány sem volt örökéletű, azt is katonai puccsal döntötte meg Maaouya Ould Sidi Ahmed Taya, aki 1984-től egészen 2005. augusztus 3-ig vezette az országot. Azonban őt is elérte az elődjei sorsa, amikor Fahd szaudi király temetésén tartózkodott, az Ely Ould Mohamed Vall ezredes által vezetett vértelen katonai puccs megfosztotta a hatalmától. Az újonnan megalakult katonai vezetés ígéretet tett arra, hogy két éven belül demokratikus választásokat fognak tartani, majd önként átadta a hatalmat az újonnan megválasztott kormánynak. Sok mauritániai, különösen a fekete „afrikai” lakosság azonban még mindig emlékszik arra, hogy Ould Taya hogyan reagált az ellene tervezett, de sikertelen hatalom átvételi kísérletekre. A különböző puccskísérletek során sokan életüket veszítették, majd később pedig az elnök fogatta le, börtönöztette be, kínoztatta meg vagy ítéltette halálra vélt vagy valós ellenfeleit. Éppen ezért reménykedtek az emberek a katonai hatalomátvételkor, hogy talán az új junta megtartja az ígéretét és kiírják majd a belpolitikai helyzet stabilizálása után a szabad választásokat.
A katonák megtartották a szavukat és 2006. november 19-én megtartották a parlamenti választásokat, majd pedig 2007. március 11-én az ország történetének első szabad elnökválasztását. Sajnos a demokratikusan megválasztott vezetők nem voltak képesek megfelelni az előzetes várakozásoknak, így ismét politikai válság alakult ki, amely ismét katonai puccshoz vezetett.
Az a politikai válság, amelyik a hadsereg éppen aktuális beavatkozásához vezetett, az elmúlt két hónapban csúcsosodott ki, mivel a Yahya Ould Ahmed el Wagf által megalakított új kormány, az elődjéhez hasonlóan képtelen volt a belpolitikai stabilitást megteremteni. Az előző kormányt az elnök azért cserélte le, mert az élelmiszerárak az év folyamán olyan mértékben emelkedtek, hogy a lakosság jelentős része képtelen volt megfelelő minőségű és mennyiségű élelmiszerhez jutni (Mauritánia nem önellátó élelmiszeripari termékekből, a lakosság számára szükséges mennyiség 70%-át külföldről importálja, ami komoly függőség). Az új kabinet nem volt képes a kialakult helyzetet kezelni, nem bírták megszerezni sem a hatalmon lévő politikai erők támogatását, sem pedig az ellenzékben lévőkét. Az elnök ráadásul azzal fenyegetőzött, hogy feloszlatja a parlamentet is, miután a parlamenti képviselők bizalmatlansági szavazást akartak kezdeményezni az új kormány ellen. Ezzel azonban egy olyan intézményes válság alakult ki, amely létében fenyegette a korábban létrejött demokratikus konszenzust. A kialakult helyzet azt is világossá tette a különböző hatalmi csoportok előtt is, hogy az ország első megválasztott elnöke, Szidi Mohamed Ould Sejk Abdellahi korántsem ragaszkodik a demokratikus normákhoz, amit az is bizonyított, hogy a hatalmát átmentendő, szövetséget ajánlott fel az előző diktatórikus módszerekkel uralkodó rezsim ellenzékbe kényszerült vezetőinek. Ez azonban az összes korábbi megállapodást felülírta volna, a demokratizálódási folyamatoknak pedig befellegzett volna. Talán még így is megőrizhette volna a hatalmát, azonban elkövette azt a komoly hibát, hogy utasítást adott a hadsereg teljes vezetésének (beleértve a vezérkari főnököt is) leváltására. Így az elnök ellenzéke és a hadsereg vezetői összefogtak, majd végrehajtottak egy rendkívül határozott és gyors katonai hatalomátvételt.
Néhány nappal a katonai puccs után a katonai junta megszilárdította a hatalmát. A puccsot irányító főtisztek létrehoztak egy államtanácsot (Conseil d'Etat) és kinevezték a hadsereg új vezetőit is. Ezek a lépések azt vetítik előre, hogy a katonák nem kívánnak visszatérni a demokratikus „rend” keretei közé és nem is kívánják megosztani más erőkkel a frissen megszerzett hatalmukat. Ennek ellenére biztató jelnek tűnik, hogy a miniszterelnököt és a kormány több tagját szabadon bocsátották. Igaz az elnök, nemzetbiztonsági okokból, továbbra is szigorú őrizetben maradt. Közben a puccsot vezető Mohamed Ould Abdel Aziz tábornok találkozott az Afrikai Unió, az Arab Liga, és az ENSZ képviselőivel, azonban udvariaskodáson kívül más nem történt. Senki sem tudja pontosan, hogy a katonák meddig és hogyan akarják vezetni az országot és van-e egyáltalán lehetőség visszatérni a demokratikus vezetésű állam modelljéhez. Ugyan az AU megfenyegette az új kormányzatot, hogy kizárják Mauritániát a szervezetből, az Európai Bizottság pedig a segélyek befagyasztását helyezte kilátásba, ez azonban nem igazán rettentette meg az új vezetést.
A 2008. év augusztus 6-án történt mauritániai katonai hatalomátvétel, ismét rávilágít az afrikai országok belpolitikai gyengeségére és arra a veszélyre, amelyet egy katonai puccs jelenthet egy ország stabilitására
Az afrikai országoknak végre le kellene zárniuk az évtizedek óta tartó konfliktusaikat és olyan politikai rendszereket kiépíteni, amelyek az állampolgárok érdekeit képviselik és elszámoltathatók az állampolgárok által (legalább azzal, hogy a következő szavazáson megbuktathatják a nekik nem tetsző kormányokat, és nem álszavazásokat szerveznek, ahonnan a valós ellenzéket a hatalom távol tartja). Sajnos az afrikai realitás az, hogy a politikusok az érdekeiknek megfelelően alakítják a politikai rendszereket és változtatják meg a „demokratikus” játékszabályokat, így minél tovább maradhatnak hatalmon. Éppen ezért a politikai instabilitás maradt a legnagyobb akadálya a kontinens országainak szociális-gazdaság felemelkedésének és a lakosság életkörülményeinek pozitív változásának. Egyes afrikai országok hadseregei pedig ahelyett, hogy a nemzeti békét és stabilitást erősítenék, félelmet keltenek a politikusokban és az egyszerű emberekben, mivel a reakcióik nem kiszámíthatóak. Hasonlóképpen problémát jelent az is, hogy a hadseregek vezetői aktív részesei, sőt formálói a hatalomnak és a nekik nem tetsző politikai döntéseket fegyverekkel (fenyegetés, katonai puccs, stb.) „javítják ki”.
A helyzetet bonyolítja, hogy Mauritániában 2002-ben nagy kiterjedésű kőolajmezőket találtak. A szakemberek becslései szerint az ország 2006 óta évi 340 millió US dollár bevételhez jutott a hazai olajipar révén. Azonban hiába javulnak a nemzetgazdasági mutatók, a nemzeti jövedelem újraelosztása egyenlőtlen az állampolgárok között, így a lakosság 46 %-a továbbra is nyomorban él. Az országba az elmúlt két évtized során beáramlott fejlesztési segélyek az intézményi hiányosságok miatt nem voltak képesek mélyreható változásokat hozni a gazdasági életben. A frissen felfedezett olajkincs kitermelésével és az abból származó bevétellel kapcsolatosan pedig a politikai elit képviselői egymástól homlokegyenest eltérő nézeteket vallottak, abban volt csak egyetértés közöttük, hogy a saját számlájukra is jusson belőle. Valószínűleg ez is közrejátszott a politikai elit végzetes megosztásában, amely így elősegítette a sikeres katonai hatalomátvételt.
Az Afrikai Uniónak ebben a helyzetben talán többet kellene tenni, minthogy elítéli a puccsot és egy tényfeltáró vizsgálóbizottságot küld az országba. Ugyanis ha tárgyalásokat kezdenek a demokratikusan választott kormányt megdöntő katonai junta képviselőivel, azzal egyfajta legalitást biztosítanak azok számára. Ezzel pedig nem a megbékélést és a demokratikus jogokhoz való visszatérést segítenék, hanem biztatást adnának a kontinens többi országainak, ahol a hadseregek túlságosan is befolyásolják a politikai életet. Ez pedig egy negatív visszarendeződést hozhat a kontinensen, és esélyt adhat a diktatórikus rendszerek tovább élésére...."
