Az elmúlt 22 óra azt hiszem, sokáig megmarad az emlékezetemben. Tegnap ott hagytam abba, hogy letértünk az autópályáról és komoly lett a forgalom. Akkor azt mondtam, hogy ez nem vicc. Mindezek mellett az meg sem fordult a fejemben, hogy ez lehet rosszabb is. Pedig lett. Ati nem sokkal éjfél után kilépett a droid módból és átadta nekem a volánt.Eddig birta a 4 napi nem alvast. Egy picit tartottam a dologtól, ilyen körülmények közott még nem vezettem. Aggodalmam nem volt oknélküli. Kb. 10 perc után eddigi életem legkülönösebb élményében volt részem. Beértem egy szerpentines szakaszra, ahol az úttest ugyan elfogadható minõségû volt, de borzasztó keskeny. Ami a nagyobb baj volt, hogy éjfél ellenére full forgalom. Kilencven százalékuk pedig kamion. Ez persze nem túl nagy szám, ha valaki utazott az M1-esen, az megszokta. Viszont ami itt volt, arra nem lehet felkészülni. A beláthatatlan és sötét kanyarok ellenére mindeki (értsd: az összes autó és kamion) padlógázzal közlekedett. Aki lassan ment, az csak azért, mert olyan ócska volt a jármûve. Az elõzések szinte kivétel nélkül vakon történnek. A 150 km alatt körülbelül ugyanennyi 24 tonnás kamion elõzött meg, pedig a Táltos se lassú. A megpakolt terepjáró bár nehéz, de azért így is képes a 110-120 körüli utazóra. Én nem gondoltam, hogy teherautó ennél gyorsabban tud menni. Hiába vagyunk veresenyben, kozúton nem akartunk vigéckedni. Nem tagadom, nagyon be voltam tojva az elején. Nem voltam biztos benne, hogy túlélem. Aztán lassan elfogadtam, felvettem a ritmust és felpörögtem. Annyi adrenalint pumpált a mellékvesém, mint még soha. A végére már szinte élveztem. Egy szerencse, hogy az Ati a szemébe húzta a sapkáját és úgy próbált menekülni az élmény elõl. Nem csodálom, az anyósülésen ülve nekem se tetszett volna. A szakaszon KB 6 kamion volt frissen az árokban. Nagy hajtás után reggel háromnegyed hétre érkeztünk az assai táborba. Az utolsó pár 10 kilométeren már majdnem elájultam a fáradtságtól. A mezõny épp rajtolni készült. Kiugrottunk a kocsiból, felmértük a terepet. Épp páran erõsen ingerült hangnemben diskuráltak egymással. Ati felkapta a kamerát, és egybõl élesben vette az élet adta jelenetet. Aztán ezzel a lendülettel már csak arra ocsúdtam fel, hogy megkapjuk a napi feladatlapot,kamera forog és elrajtolunk. Ati ujra vezet, èn navigàlok.Egy pillanat alatt szertefoszlott a fáradságom és azon kaptam magam, hogy a kõsivatagban száguldunk a pirkadó nap fényében.

Leírhatatlan szépség. A szakasz elsõ része egy régi Dakar egyik szakasza. Az utat dózerrel összetolt kõkupacok jelzik. Késõbb egy kiszáradt tómeder és egy elhagyott, pusztuló szaharai város. Úgy döntöttünk, hogy a filmezést helyezzük elõnybe és nem a pontgyûjtést, így sok jó felvételt csináltunk, nagyon élveztem. Lassan kezdem azt hinni, hogy nincs is szükség alvásra.

Átléptük Nyugat-Szahara határát. Két nappal ezelõtt még nem hittem volna, hogy a sivatagban leszek. Az is lehet, hogy ma még aludni is fogunk. J