Az ausztriai ködben vetődött fel, hogy valahogy fel kéne dobni a verseny elejét, mert kétezer kilométert bumlizni ahhoz, hogy végre normálisan kisüssön a nap, és kikecmeregjünk a dögunalmas autópályák közül, elég sok. A pestiestes Opelban Atilla és Tibi szerint mehetne a verseny például Bosznia felé, mert arrafelé a magyar határ után néhány száz kilométerrel már olyan érdekes a vidék, hogy az magában feldobná a dolgot, és nem kellene a többieknek ilyen feladatmegoldó pótcselekvésekkel elfoglalniuk magukat. (A verseny kategóriában indulóknak GPS-t használva kell isten háta mögötti helyeket megtalálniuk ahhoz, hogy pontokat szerezzenek.) Aztán komppal Máltára vagy Szicíliába, aztán onnan megint csak hajóval tovább.

A bamakós versenyen az indexes újságíró szállításáért a rendes autósok az aznapi szakaszra mindig az elérhető legmagasabb pontszámot kapják. Ezért is unatkoztunk annyira, hogy a verseny átalakításán gondolkodjunk. De mivel egy afrikai túra indulónapján én sem a magyarországi kacskaringókat tartom a legfontosabbnak, semmi kivetnivalót nem találtam abban, hogy ezt megúsztuk. Ráadásul megtudtuk, hogy az egyik résztvevőnek már Várpalotánál véget ért a bamakozás, mert az egyik feladat teljesítésénél kiszállt a kocsiból, megcsúszott egy sziklán és eltörte a lábát. Utólag biztos neki is jobban tetszene a kompos megoldás.