A sivatagban, amid van, az nemcsak a tiéd, hanem mindenkié. Idomu, a mauritán turisztikai guru, a helyi pénzváltók királya megragadta az alkalmat, hogy ha már bennragadtunk a sivatagban, filozofikus tanmesével érzékeltesse a mauritán pusztában és az európai városokban való létezés alapvető különbségeit.

A városokban lehet, hogy minden anyagi javad meg van, de még sincs semmid, és nem vagy boldog, mert ha szükséged van valakire, nem lesz ott senki, hiszen a szomszédnak évek óta nem köszöntél. A sivatagban viszont, lehet, hogy nem sok személyes tulajdonod van, de mégis lehetsz boldog, mindig számíthatsz a többiekre, mert mindenki tudja, hogy legközelebb neki is sújthatja a szükség.

Idomu nem tudta, hogy az Index újságíróját, akinek az eszmefuttatást címezte, éppen a szükség sújtja. Egy hátizsákkal indult neki az útnak Budapesten, hogy minden nap más autóban utazva tudósítson a Bamakóról. Egy interkontinentális stoppos pedig udvarias, és nem cipel magával sok súlyt, hogy ne terhelje plusz kilókkal a versenyzők autóját. Az útazás viszont már tizenegy napja tartott, és alig érintett városokat, ha igen, akkor is éjszaka, így kaját sem tudott vásárolni. Mire a sivatagba ért, elfogyott minden a zsákból.
 
A Vadludak etették, itatták Atar és Tidjikja között. Ez az egyetlen szakaszra betervezett 400 kilométer két napig tartott, és a második éjszakájába bele kellett préselni még az aznapi 400-as menetet is (azt már aszfalton).

Kedd hajnaltól szerda estig köves, sziklás, pusztás, poros, homokdűnés ösvényen zötykölődtünk, és városi európaiként a sivatagban Jani, Sanya és Attila vendégszeretetét élvezte.